Mikor
elbúcsúzom Tőled
Attól félek elveszel
És aggódó, hívó szómra
Csak az emléked felel.
Hogyha egyszer nem talállak
Messzi útra indulok
Amíg szívem meg nem hallja
Csendes szavad: "Itt vagyok".
Keresnélek hegyek bércén
Hol az örök hó honol
S a szikrázó fehérségből
Csak a visszhang válaszol.
Kutatnálak vad tengeren
Lenn a mélyben valahol
Hol a víznek sötétjéből
Csak a mélység csendje szól.
Láttalak a puszta mélyén
Rám vártál ott egyedül
Csak a délibáb csapott be
S lépted messze elkerül.
Hangod hív a kéklő égből
Lágyan csengőn, szelíden
Csak a szellő játszott
A fákon, mint hangszeren.
Kérdezném a kelő napot
Nem futott itt valaki?
Harmat-vízben megmaradtak
Könnyű lépted nyomai
Faggatnám a déli szelet
Csendes lépted merre járt?
Porba vesző utad végén,
Frissítővel vaj ki várt?
Mesélnék az esőcseppnek
Mely felőled érkezett
Könnyedtől sós, vagy a tenger
Küldött egy üzenetet?
Vagy mesélne Rólad - nékem
Éppen úsztál, amikor
Elküldted a messzi útra
Rám találjon valahol
Ha a világ minden kincsét
Kínálnák fel helyetted
Reményt soha fel nem adva
Téged tovább kereslek.
Napnak fénye elvakíthat
De meglátom arcodat
Két szemednek ragyogása
Mutatja az utamat.
Döröghetne ezer ágyú
S száz hangszóró szüntelen
Nevetésed halk kacaját
Nem téveszti el fülem.
Ha a máma erre járna
Elküldeném a tegnapért
Hisz tegnap még rám találtál
S csókot adtam csókodért.
Az se baj, ha erre jőve
Elhozná a holnapot
Láthatnám, hogy veled vagyok
És örömet adhatok.
-----------------------------------------------------------------------------------------
Szerettelek, szeretlek, s mindig is szeretni foglak Viácskám!!!
Kosztolányi
Dezső:
Akarsz-e
játszani
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kóstolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.
"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyűrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
húszas, és ez nem az ára. Én akartam, a húszas
meg egyszerűen kell." "Akkor adj vissza" mondtam -,
"értsd meg, nincs húszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a húszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.