Bemutatkozás

Verseim

Gondolatok

Fotóim

Képek rólam

Kedvenceim

Vendégkönyv

Bannercsere,
linkcsere

Írj nekem!

 

 

 

 

Verseim


Mások versei


???

Mikor elbúcsúzom Tőled

Mikor elbúcsúzom Tőled
Attól félek elveszel
És aggódó, hívó szómra
Csak az emléked felel.
Hogyha egyszer nem talállak
Messzi útra indulok
Amíg szívem meg nem hallja
Csendes szavad: "Itt vagyok".
Keresnélek hegyek bércén
Hol az örök hó honol
S a szikrázó fehérségből
Csak a visszhang válaszol.
Kutatnálak vad tengeren
Lenn a mélyben valahol
Hol a víznek sötétjéből
Csak a mélység csendje szól.
Láttalak a puszta mélyén
Rám vártál ott egyedül
Csak a délibáb csapott be
S lépted messze elkerül.
Hangod hív a kéklő égből
Lágyan csengőn, szelíden
Csak a szellő játszott
A fákon, mint hangszeren.
Kérdezném a kelő napot
Nem futott itt valaki?
Harmat-vízben megmaradtak
Könnyű lépted nyomai
Faggatnám a déli szelet
Csendes lépted merre járt?
Porba vesző utad végén,
Frissítővel vaj ki várt?
Mesélnék az esőcseppnek
Mely felőled érkezett
Könnyedtől sós, vagy a tenger
Küldött egy üzenetet?
Vagy mesélne Rólad - nékem
Éppen úsztál, amikor
Elküldted a messzi útra
Rám találjon valahol
Ha a világ minden kincsét
Kínálnák fel helyetted
Reményt soha fel nem adva
Téged tovább kereslek.
Napnak fénye elvakíthat
De meglátom arcodat
Két szemednek ragyogása
Mutatja az utamat.
Döröghetne ezer ágyú
S száz hangszóró szüntelen
Nevetésed halk kacaját
Nem téveszti el fülem.
Ha a máma erre járna
Elküldeném a tegnapért
Hisz tegnap még rám találtál
S csókot adtam csókodért.
Az se baj, ha erre jőve
Elhozná a holnapot
Láthatnám, hogy veled vagyok
És örömet adhatok.
-----------------------------------------------------------------------------------------
Szerettelek, szeretlek, s mindig is szeretni foglak Viácskám!!!

 



 

Kosztolányi Dezső:

Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

 >>> Több vers Kosztolányitól <<<
 


Petri György:

Hogy elérjek a napsütötte sávig


Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kóstolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyűrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
húszas, és ez nem az ára. Én akartam, a húszas
meg egyszerűen kell." "Akkor adj vissza" mondtam -,
"értsd meg, nincs húszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a húszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

>>> Több vers Petritől <<<